Orosz répamese – vadász módra
Kettesben vadásztunk üregi nyúlra a tatárszentgyörgyi ősborókásban Zsomborral, aki – ebben a sorrendben – barátom, kollégám, vadász- és időnként tettestársam volt válogatott csínytevések elkövetésében, melynek eredményeként aztán nemegyszer közösen kaptunk fegyelmit a galamblelkű, de főnöki tekintélyét legalább papíron megvédeni kényszerülő Fodor Tamástól. Azaz mégsem kettesben vadásztunk, mert velünk volt még két „adjutáns”; Bestia, a hosszúszőrű tacskóhölgy, valamint Brutusz, az őzet is könnyen (s néha önkényesen) apportírozó hatalmas termetű magyar vizsla „személyében”. A terület katonai, ráadásul tüzérségi lőtér volt, s a gránátok által újra és újra felszaggatott föld egymást érő gödrein növő borókák közti, meglehetősen rövid szakaszokon kellett volna a gyorslábú kis tapsikat leküzdeni. Nemigen ment a lövés, mert van az üregi nyúlnak egy fene bosszantó szokása: cikcakkban ugrik, és mire a vadász a cikbe lő, ő már rég a cakkban van…
Hosszú bóklászás után aztán sikerült „hátsó blatton” találni egy termetes lukinyulat, amely azonban utolsó erejével fejest ugrott egy gránáttölcsér oldalában lévő, meglehetősen kijárt, hatalmas nyílású várba, amiben korábban borz tanyázott. Miután a délelőtti vadászat célja nem csupán a tüdő (Zsombor pipájának ellenhatásaként) friss levegő általi regenerációja volt, hanem az ebédet is ilyen módon akartuk „előállítani”, így nem lehetett veszni hagyni a már félig megszerzett zsákmányt. Nem kellett biztatni a tacskót, hogy menjen be a várba, s amikor kijött, újra visszaküldtük. Harmadik kijövetelkor nyúlszőr volt a szája szélén, tehát elérte a már kimúlt üregit, csak éppen kihúzni nem tudta. Nagy biztatással ismét beküldtük, s amikor csaholása abbamaradt, feltételeztük, hogy fogja a nyulat. Ekkor küldtük utána a vizslát, amelyik csak félig fért be a lukba, de kaparni kezdte a homokot, s nemsoká már csak a farka vége látszott.
Ahogy elérte a tacskót, meghallottuk, mert az nyikkant egyet, amikor Brutusz „ráfogott” a lábára, csakhogy hátrafelé nem tudott a vizsla erőt kifejteni, s ő is ott maradt beszorulva. Nem volt mit tenni, én jöttem sorra, (akkor még) vékony testalkatommal jobban befértem a kotorék szájába, mint a jóval testesebb Zsombor. Hason csúszva – mint a fóka – be is evickéltem a kotorék szájába, s némi kaparás után – amitől persze szemem-szám telement homokkal – köpködve és prüszkölve meg tudtam fogni a vizsla két hátsó lábát. Kiszóltam Zsombornak, aki aztán lábaimnál fogva elkezdett a gránáttölcsér pereme felé húzni. Persze a könnyen omló homokban többször hátsó fertályára ült, de lassan felszínre került az egész „szerelvény”, én a vizslát, a vizsla a tacskót, a tacskó az üregit fogva – mint az orosz népmesében a muzsikok az óriásrépát. A traumából elsőnek Bestia, a hosszú szőrében több kilónyi homokot cipelő tacskó tért magához, s a nyulat elengedve – nevéhez méltóan – jól beleharapott a vizsla első lábába, mire az üvöltve elszaladt. Utána ránk acsarkodott, amikor a nyulat el akartuk venni tőle, végül egy száraz ággal kellett jobb belátásra téríteni, hogy „einstandolhassuk” jogos zsákmányát. A történet vége egy jó nyúlpaprikás lett, s a csontok ropogtatása közben a két egymásra morgó adjutáns is megbékélt…
A ponyva és a szippantókocsi esete
Nagyhangú, nagydarab vadászunk (legyen Pali bácsi) nyápic társával (aki mondjuk, legyen Jenő) együtt alföldi vadászterületükön fenekedtek a rókák ellen. Igen ám, de a kiszemelt kotorék mellett hiába álltak lesben napokig, nem tudták leküzdeni az eszükön mindig túljáró ravaszdit. Egyik madárdalos hajnali üres les után Pali bácsi úgy döntött, hogy nincs több türelem, meg kell ásni a homokos gödör aljában lévő új kotorékot. Igen ám, de a rövid nyelű gyalogsági ásón kívül csak egy ponyva volt a kocsiban, amit ehhez a művelethez használni lehetett, így aztán – miután az alig pár méterre lévő hátsó kijáratot eltömték – a testesebb Pali bácsi kezdett a munkához. Hősiesen lapátolta a homokot először oldalt, majd a háta mögé, de bizony, ahogy az üreg befelé növekedett, már nem fért hozzá. Ekkor jött a nagy ötlet, s hogy ne kelljen akkora alagutat ásni, Jenő, a vékony társ feküdt be a lyuk szájába, a ponyvát maga elé tolta és arra bontotta rá a homokot. Amikor már nem tudott tovább ásni, kiszólt és Pali bácsi a lábánál fogva, ponyvástól-homokostól kihúzta. Ment is ez így többször egymás után, de a rókáig csak nem jutottak el. Már csak a két lábvége volt ki Jenőnek, amikor beütött a krach: a laza homok fölülről rászakadt. Pali bácsi megpróbálta kihúzni, de bizony meg sem tudta mozdítani, s a föld alól Jenő rémült sürgetése hallatszott. Igen ám, de az ásó is bent volt a kotorékban, s a kézzel való lassú ásás bizony semmi jót nem ígért a fogyó levegőjű lyukba szorult társ kiszabadításához. Ijedtében Pali bácsinak eszébe jutott a terepjáró platóján az összetekert kötél, amit a szállítóládák lekötéséhez szoktak használni. Felcihelődött a kocsihoz, a gödör széléhez tolatott, s a kötél egyik végét a vonóhorogra, a másikat Jenő bokáira kötötte. |
Beült, óvatosan gázt adott, de nem mozdult a kocsi, erre egy gázfröccsel kirántotta a hangosan ordító Jenőt a homokkal együtt a beomlott kotorékból. Hogy aztán mit kellett végighallgatnia, arról később nemigen beszélt, odalett az ásó, meg a ponyva is, s ott helyben le is szoktak az oldalfalakba épített kotorékok kiásásáról. Igen ám, de a rókák nem hagytak fel az áskálódással, s egy napon a sertéstelep betonútjától alig száz méterre lévő homokos gödör oldalában fedeztek fel friss ásást egy régi kotoréknál. Nosza nekiállt a brigád – ezúttal hárman – felülről megásni, de a partoldalon álló akácok gyökerei miatt igen keservesen haladtak. Karcsi, a harmadik tag igencsak sűrűn nézegetett a betonút felé, s egyszer csak szólt, hogy nemsokára jön, addig csak ássanak. Jó fél óra múlva IFA berregése hallatszott egyre közelebbről, s a gödör széléhez odaállt a téesz szippantókocsija, amelyből Karcsi kászálódott elő. Pali bácsi és Jenő megrökönyödve néztek.
- A rosseb ásson tovább, kiöntjük, mint az ürgét – mondta Karcsi, majd megmutatta a sofőrnek, hogy hova kéne beleengedni az erősen illatozó, a sertéstelepen felszippantott híg trágyát. Közben Jenő kiszedte az alsó kijáratból a beletömött gallyakat, és a fintorgó Pali bácsival együtt elálltak a kotorék kijárata közelében. Karcsi közreműködésével a sofőr orrfacsaró bűzfelhő kíséretében megindította az anyagáramlást. A szél alatt álló Pali bácsi a szagtól fuldokolva köhögni kezdett, s amikor a tartalmas zuhanytól ronggyá ázott róka, mint egy karcsú, hatalmas menyét kirepült a nyíláson, a látványtól röhögőgörcsöt kapott Jenő parádés duplával elhibázta. Fentről Karcsi dühös reklamációja hallatszott: - Marhák! Ezt jól elbaltáztátok, most aztán potyára fizethetjük ki a rekesz sört, amit a sofőrnek ígértem...
Gáz van!
Régi, bevált gyakorlat volt a nehezen, vagy sehogy sem kiásható kotorékoknál – meg az ásni lusta vadőröknél – a füstgyertyával történő elgázosítás. A hatásos, ám humánusnak egyáltalán nem nevezhető, mára már betiltott módszer lényege, hogy a levegőnél nehezebb fajsúlyú gáz leszivárog a föld alatti üregekbe, s a levegőt kiszorítva fojtja meg a kimenekülni nem tudó, vagy nem akaró emlősöket. Hősünket, aki igen gyihos, a rókákat (szó szerint) tűzzel vassal üldöző vadőr volt, rendkívüli módon bosszantotta, hogy az üregi nyulakat utánozva egyes ravaszdik a nyárasok tarvágása után összetolt tuskósorokba ástak kotorékot. Ezekből aztán kifüstölni sem lehetett őket, lévén mindenfelé lyukasak, így a gyertya füstje fojtó hatásának kifejtése nélkül szivárog ki.
- Majd adok én ezeknek a fránya rókáknak – gondolt egy merészet, s barátjával összeszövetkezve, új „harci eszköz” bevetését határozták el. Kiautóztak a lakott kotorékos tuskósorhoz, s jó száz méterrel arrébb megálltak úgy, hogy onnan a kotorék jól látszott. Odacipelték a magukkal vitt, propán-bután gázt tartalmazó, nagy méretű palackot és egy jó hosszú slaggal felszerelt disznóperzselőt. Ezt a kotoréknál összeszerelték és a perzselőt ameddig csak tudták, ledugták a nyílásba. Kinyitották a fejre állított palackot, majd amikor már nem hallották tovább a gáz sziszegő fújását, kihúzták a perzselőt és a kiürült palackkal együtt a kocsihoz vitték. Ekkor jött a nagy mutatvány. A vadőr elővette szolgálati dióverőjét, azaz a 7,62-es kaliberű orosz hadipuskáját, amihez elképesztő választékban van lőszer mind a mai napig.
Elővett egy foszforral bevont fejű, a kilövés után felületi izzásával látható lövedékű nyomjelzős hadilőszert, betöltötte és gondos célzás után belelőtt a kotorék nyílásába. A hatás frenetikus volt. Óriási robbanás következtében a tuskósor jó tízméteres szakasza a levegőbe repült, föld, fa, kölyök- és felnőtt rókák darabjai töltötték meg egy pár másodpercre a felette lévő légteret vagy húsz méteres magasságig. A sikeres kísérlet túlzottan drasztikus eredménye a cimborákat is megdöbbentette, hát még a közelben tartózkodó erdészt, aki kocsiját nem kímélve a robbanás helyszínére száguldott, valamilyen tragédiát sejtve. A felrobbantott tuskósor láttán a vadőrt és cimboráját elmondta mindennek, ami csak eszébe jutott, majd kocsijának támaszkodva kaján vigyorral az ajkán nézte végig, amíg a megszeppent cimborák visszahordták-görgették a sorba a szerte repült tuskókat. |
