És van, akit – miként első „találkozásunkkor” e sorok íróját is – a minden sorát átszövő, ízes, tiszta magyar nyelv ragadtat el, amiért a vadászatban járatlanok is élvezett el lapozhatják Kittenberger Kálmán egykori, ma már klasszikus lapját. Békés Sándor – tavalyi lapszámainkban megjelent Sólyom-sorozata után – szerkesztőségünk ehelyütt tiszteleg a magyar vadászat kiemelkedő alakja előtt.

Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Fekete István, Csathó Kálmán – vadászirodalmunk, sőt „a magyar vadászirodalom” nagyjai. A sort kétségtelenül sok névvel lehetne folytatni. Eggyel pedig kellene: közös barátjuk, támogatójuk és támogatottjuk, Láng Rudolf nevével. Ez azonban sokkal ritkábban történik meg, mint illene. Talán a barátok egyike, Rózsahegyi Kálmán fogalmazta meg a legjobban a keserű igazságot Lángról: „nemzeti kincs, akinek már régen a vadászati osztály élén lenne a helye, de mi, magyarok soha nem tudtuk megbecsülni az igazi értékeinket.”

Ám legnagyobb szerencsénkre, a ’30-as évek vége és a ’40-es évek eleje meglepő kivételt képzett a szabály alól. Ebben az időszakban Láng Rudolf a Nimród szerkesztőségének oszlopos tagja, szakírói véleménye etalonná növi ki magát. Nevezett kortársai és még sokan mások méltatták sokrétű tudását, munkáját. Kittenberger Kálmánnak nem csak munkatársa, de közeli barátja is volt. Hasonló módon Fekete Istvánnak is, akinek regényein immár nemzedékek nőttek fel és akit Láng Rudolf indított el pályáján; az ő noszogatására született meg Zsellérek című, pályázatnyertes regénye. Fekete így dedikálta barátjának a kötetet: „Sólyomnak, aki előbb hitt ebben a könyvben, mint én – igaz szeretettel”. A legkimerítőbb értékelést is Fekete István írta Lángról a Kittenberger Kálmán élete című könyvében: „Sólyom vadászok és a vadászat lelkiismerete, aki sohasem beszélt szószékről, sohasem nyilatkoztatott ki semmit, sohasem csúszott le a gorombaság eleve hibás vagdosásába. Sólyom volt a mértékletesség, a Nívó, az egyenes út, amelyről soha nem tért le. Ő volt a Stílus, a vadászpolitika mérlegtartója, a dolgok látója és tudója, az európai hang és a vadászkultúra tévedhetetlen harcosa. Sólyom egyet jelentett Kittenberger Kálmánnal, egyet Újságjával, és nélküle nem képzelhető el egyik sem.”

Cikkei közt rendszeresen felbukkantak az elvontabb témák, mint a vadászember számára kötelező erkölcsi normák; az íratlan szabályok, az etika és ezek vitathatatlan jelentősége, vagy éppen kézzelfogható gondok, így például a vadászbalesetek és ezek megelőzése. Láng mindről egyformán írt: olvasmányosan, szívből és lélekkel, ugyanakkor közérthetően, határozottan, kikezdhetetlen logikával és mérhetetlen szaktudással felvértezve. Miként 2003-ban az Erdélyi Nimród cikkében íródott: „a vadászat szerteágazó kérdéseiben mindenki Sólyom ítélőszéke elé járult, az ő tanácsát kérte az országgyűlési felszólalására készülő felsőházi képviselő csakúgy, mint az egyszerű vadőr”. Munkáját 1938 márciusában a Nemzeti Vadászati Védegylet igazgatóválasztmánya egyhangúlag ezüst emlékserleggel tüntette ki, amelyet „a tiszta erkölcsű felfogásától és igazságérzetétől irányított kitűnő tollával, mint a magyar vadászok érdekeinek és a magyar vadászat ügyének hivatott védelmezője, éber őre és fáradhatatlan harcosa” nyert el.

Láng Rudolf ezekben az években ért pályája csúcsára. 1938-ig – tehát munkásságának csak egy kis részét kitevő idő alatt – több mint 300 vadászati elbeszélést, tanulmányt, tárcát írt. Ám – miként korábban többször – a XX. század zivataros történelme közbeszólt, és ezúttal véglegesen kerékbe törte életútját.

A II. világháború után nem vadászhatott és íróként is háttérbe szorult. Folyamatosan immár csak egy rovatban, a Vadásziskolában publikált: 1946-47-ben a Kezdő vadászok ABC-je, majd ’48-ban Egy öreg vadász levelei öccséhez címmel jelentek meg írásai – ez utóbbi hattyúdalként. Élete utolsó másfél évtizedében csak barátai révén kapaszkodhatott a vadászatba: rendszeresen váltott levelet Csathó Kálmánnal és Fekete Istvánnal, Kittenberger Kálmánnal pedig szinte naponta írtak egymásnak. Jóllehet Láng Rudolf hagyatékának egyik legfontosabb részéről van szó, talán a maga teljességében sosem tudhatjuk meg, mi mindent vetettek papírra barátaival. A baljós ’50-es években nem voltak a rendszer kegyeltjei és a hírhedt ÁVH miatt már egyikük sem kockáztatta meg, hogy megőrizze a leveleket. És ez is sok mindent elárul azok tartalmáról.

„…Ti vagytok a jövő. Ti lesztek azoknak az eszméknek a hordozói, amelyeket ennek a lapnak a hasábjain felvetettünk, megbeszéltünk, helyeseltünk, vagy elkárhoztattunk. Megőriztük számotokra a nemes hagyományokat, megőriztünk mindent, ami megérdemli, hogy megmaradjon. Nem azért írtam le, amit most írtam, mintha Titeket akarnálak korholni. A talmiak nem azokból kerülnek ki, akik olvasnak is. Egészen másért írtam.

Az élet megmásíthatatlan törvénye szerint Ti jöttök helyünkbe, „miképp a fán letolja az ifj ú lomb a tavalyit”. Remélem Istenemtől, hogy még jó néhány évig betölthetem azt a szerepet, amelyet vállaltam, de addig is segítsetek a munkában, hogy mire egészen Reátok marad, tudjatok már tudatosan építeni. Csak a rombolást nem kell tanulni. Olyan lesz a jövendő vadászat, amilyenné Ti teszitek. Ha azt akarjátok, hogy ne veszítse el szépségeit, segítsetek azokat megőrizni. Ti még fiatalok vagytok, több Bennetek az erélyesség. Ebből adjatok kölcsön nekünk, kiket a kor már elnézőbbekké tett. Amikor mi azt mondjuk: így kellene lennie, így volna szép, akkor ti mondjátok: így kell lennie, így lesz szép. Cselekedjetek. Neveljétek egymást. Csiszoljátok azokat a kristályokat, amelyeken karcolást láttok. Nyúljatok a hóna alá annak, aki nem nevelkedett olyan környezetben, hogy a vadászat nemesveretű hagyományait megtanulhatta volna. Üldözzetek mindent, ami úri érzéstek szerint helytelen. Ha lehet, szép szóval, kedélyes csipkelődéssel, ha kell, korholással, maró gúnnyal, de ápoljátok a nemes növényt és irtsátok a gazt.

Nehéz munka lesz. Fiatal erőnek való. De megéri a fáradságot, mert a magatok életét teszitek vele szebbé.”

Ez az igazi Láng-hagyaték. Nem véletlenek Békés Sándor asszociációi, az általa meglelt párhuzamok: írásaiból tisztán látszik, hogy a vadászat örömei, nyavalyái és aggasztó kérdései vajmi keveset változtak a múlt század óta. Láng Rudolf szavai pontosan ugyanolyan súllyal esnek a latba, mint hetven éve, csak az akkori „ti” az elmúlt évtizedek alatt „mi” lettünk. Azt hiszem, az idősebb nemzedék helyesen követte az iránymutatást, most újra a fiatalokon a sor.

Láng Rudolf

1881. január 7-én született egy „vidékerdész” fiaként Fejér megyében, a ma természetvédelmi területen fekvő Vérteskozmán. Középiskolai tanulmányait a győri Bencés Főgimnáziumban fejezte be, majd az egyetemi évek után Lőcsén állt munkába magyar-latin szakos tanárként. Az első világháború Láng Rudolf életét is megtépázta: megsebesült a fronton, hazaengedték, de felépülését követően visszavezényelték. Csak 1920 karácsonyán tért haza, Szibérián keresztül. S mintha a háború nem lett volna elég, Trianon egy újabb akadályt gördített elé: Lőcsére már nem mehetett vissza. Így került Magyaróvárra (a mai Mosonmagyaróvár északi része), ahonnan már nem is költözött tovább; a piarista gimnáziumban kapott állást civil tanárként. A múlt század első felében Kittenberger Kálmán Nimród Vadászújságjában Sólyom írói néven rendkívül sokoldalú publicistaként alkotott maradandót. A szakma és az olvasók elismerése ellenére azonban a második világháborút követő rendszer háttérbe szorította és elhallgattatta, 1948 – a „fordulat éve” – után már nem publikálhatott. 1963. május 25-én, 82 évesen hunyt el.