Akárhova is megy, mindig visszavágyik – ha nem hosszabb időre, akkor csupán annyira, hogy teli tüdővel szippantson a szél illatából –, és újból átérezze azt a bizsergő érzést, amitől a szíve a torkába ugrik. És zakatolni kezd, amikor meghallja a róka halk neszezését, vagy ha megpillantja a ravaszdi vörös frakkjának villanását a bokrok alatt.

A rókát az emberek többsége nem szereti, sőt azt mondják rá, hogy kártékony. Pedig csak azt teszi, amire az evolúció programozta: vadászik, és mint minden kisragadozó, él minden lehetőséggel, hogy táplálékhoz jusson. Mai kifejezéssel nevezhetnénk opportunistának is, bár azt hiszem, hogy ezt már a rókák is kikérnék maguknak.

Első számú közellenségnek elsősorban az apróvadas területeken tartják, és ott mindent elkövetnek gyérítése érdekében. Vadásszák hajtásban, lesből, dögkúton, csalisíppal, vonszalékkal... Volt idő, amikor mérgezték is, épp úgy, mint a farkast, de a rókát nem lehetett kiirtani.

A kotorékozást szándékosan nem említettem, ugyanis ott az élvezet a kutyáé, a vadász inkább csak kubikol. Tehát a kotorékozás még a legnagyobb jó szándékkal sem nevezhető nemes vadűzésnek.

A róka az a vadfaj, amelyre minden Nimród rangjától, korától, nemétől és pénztárcájától függetlenül vadászhat, ennek ellenére csak nagyon kevesen gyakorolják. Vadászata ugyanis nem olyan egyszerű dolog, mint ahogy az első pillanatban tűnik. Komoly tudást, nagy gyakorlatot, sok türelmet, és nem utolsósorban jó adag szerencsét is igényel.

A róka ragadozó, és mivel olyan, okos. Igen kicsi annak a valószínűsége, hogy kétszer azonos helyen, azonos körülmények között ejthessünk zsákmányt. A rókára nincs „sablon”, és tulajdonképpen ez a róka vadászatának sava-borsa.

Sok olyan vadász van, aki úgy éli le életét, hogy rókát nem is lő. Nem azért, mert nem szeretne, hanem egyszerűen nem veszi a fáradságot, hogy utánajárjon. Pedig a róka igen attraktív vad, ha másért nem is, akkor azért, mert nehéz elejteni. Igaz, nincs agancsa, agyara és szarva, és nem is vérszomjas fenevad, amelynek elejtéséhez nagy bátorság kellene. De esze… az van. Természetesen, mint minden vadnak, a rókának is van trófeája. Lehet, hogy nem annyira mutatós, mint egy szarvasbikáé vagy nagykudué, de tekintettel megszerzésének körülményességére, minden igaz vadász számára kívánatos kellene, hogy  legyen. Ismerek azonban olyan puskás embereket, akik vadásznak merészelik nevezni magukat, és akik lelövik a rókát, majd miután levágták a fülét és a farkát, otthagyják elrothadni, ahol elesett. A farkat és a füleket azért vágják le, hogy igazolják tettüket, mivel nálunk a róka elejtését díjazzák a vadászegyesületek. Tény, hogy manapság az állatvédők hisztérikus, időnként agresszív fellépése miatt az állatok gereznájából készült bundák nem divatosak. Ám ha valaki elejt egy állatot, akkor vegye a fáradságot és vigye is haza. Nyúzza meg, a bőrét pedig készíttesse ki. Másrészt pedig nem hiszem, hogy egy vadászfeleség megsértődne, ha a férjétől igazi rókakucsmát vagy gallért kapna karácsonyra. Sajnos az utóbbi néhány évben a rühösség annyira elterjedt a rókák között, hogy nagyon ritkán tudunk ép gereznát zsákmányolni.

Az európai országokban, ahol a vadászat komoly hagyományokkal rendelkezik, a rókák és a többi dúvad apasztása a vadőrök dolga, de nálunk ezt még a régi időkből örökölt gyakorlat szerint lődíj kitűzésével oldják meg. A vadőrképzés kérdése várhatóan rövidesen rendeződik, ám reméljük, hogy ezáltal a róka vadászat varázsát nem vonják meg tőlünk, sportvadászoktól, hiszen azt megunni nem lehet.