Mondják, aki egyszer beleszeret az erdőbe, az sosem tud elszakadni tőle. Így volt ezzel Papp László csontfaragó mester is, aki már gyermekként barátságot kötött a fával és a vaddal. Így nem csoda, ha útja egy Erdészeti Líceumba vitte, ahonnan aztán a szülővárosához közeli erdőgazdasághoz szegődött el.

"Valójában vadőr szerettem volna lenni, de amikor odakerültem, nem volt szabad állás, erdésznek meg nem akartam menni - meséli a székelyudvarhelyi mester, miközben mutatja a kis acélhegyű fúrót, amivel dolgozik a csonton. - Így az erdészet irodájában dolgoztam, miközben odahaza fafaragással és állatpreparálással bíbelődtem. De egy napon úgy ébredtem, hogy nemesebb anyagot keresek, amivel még méltóbb módon faraghatom ki az erdő lakóit. A csontot választottam, és 1991-ben elkészítettem az első rózsámat. Máig megvan, még a dátumot is ráírtam: 1991. február 30.! Nem valami szép darab, mert akkor még kezdetleges szerszámokkal, egyszerű vésővel és kaparóval dolgoztam. De nem adtam fel, tovább nyűttem az agancsot, mígnem végül eljutottam a mesteri címig."

Ám a mesterlevelet nem adják olyan könnyen, így László nem volt rest, és munkaidőn túl minden szabad percét a faragásnak szentelte. Még az sem keserítette el a lelkes kézművest, hogy sok darab veszett kárba eleinte, no meg a családja is folyton mondogatta neki, hogy töltse végre valami hasznosabbal az idejét. Nem hallgatott rájuk, hanem nagy titokban, esténként, éjszakánként vonult el a kis műhelyébe, hogy faragjon kedvére. Ha valami nagyon nem sikeredett, agyagból, gyurmából formázta meg először azt, és csak aztán vette kézbe a csontot és a marót. Egyre-másra készültek, és mind szebbek, mívesebbek lettek az agancsrózsák, mígnem úgy másfél esztendő elteltével a főnöke tudomást nem szerzett róla.

"Amikor meglátta a munkáimat a vezető, úgy döntött, hogy más munkakörben alkalmaz tovább. Így maradtam az Erdészetnél, csak éppen attól fogva nem az ügyeket intéztem, hanem hivatalosan protokoll faragásokat készítettem a cégnek - árulja el Laci, aki kivételes mesterséggel büszkélkedhetik szülőföldjén. - Általában olyan állatokat faragok bele a rózsákba, amiket már a valóságban láttam.

A kitartásnak meglett az eredménye, hiszen az erdélyi kézműves 2001-ben oklevelet kapott, mint Kiváló Mester. Ezt pedig szinte csak magának köszönheti, mert senki nem tanította őt faragni. Egyetlenegyszer történt csak vele, hogy - egy kiállítás alkalmával, öt évvel ezelőtt - találkozott Sármány Bélával Budapesten, aki köztudottan a legnagyobb hazai fafaragó mester volt. Ő árult el neki néhány szakmai fogást, olyanokat, amelyekre csak évek gyakorlata során jöhetett volna rá. Tőle tanulta meg például azt, miként kell a csontot öregíteni. A váratlanul jött segítség nagy hasznára volt, mert akkortájt készített Románia miniszterelnökének egy kardmarkolatot, amit viszont öregbíteni sehogy sem tudott.

"Még manapság is sokan dilemmáznak azon, hogy népművészet, vagy csak giccsgyártás-e, amit művelek. De nem is ez a lényeg, hiszen aki meglát egy ilyen csodás kis ékességet, egyből beleszeret. Mert azon túl, hogy szép, nagyon értékes darab is egy ilyen kis rózsa - emeli fel az egyik alkotását Laci. - Nem győzök eleget készíteni, és ha netalán meghívnak egy kiállításra, bizony legalább egy évig kell dugdosnom és visszatartanom a munkáimat, hogy legyen elegendő bemutató darab. Gyönyörű szakma ez, sosem lehet megunni, mert mindig újabb kihívás elé állítanak a megrendelőim. Ráadásul újra és újra átélhetem azt a boldogságot, amikor a legvégén belevésem a nevemet a kész műbe!"

Remélhetőleg néhány év múlva a mester nagylánya, Kincső, vagy kisfia, Lacika folytatja tovább a mesét, hogy nincs is szebb és jobb, mint a csontfaragó mesterség.