Az első hó ajándéka
Már hetek óta figyeltem egy magányos muflonkost, ami sötétedés előtt mindig ugyanazon a váltón végigjárta a Tardosi Vadásztársaság egyes szóróit és sózóit. Feketéből világos barnába átúszó szőre, fehér nyeregfoltja, valamint csigái, amik mindkét oldalon már majdnem a szájszélhez értek, teljesen elbűvöltek. A társaságom elnöke, Budai Attila mindig támogatta vadászíjász törekvéseimet, s most is, amikor magamnak óhajtottam e kivételes vadat, csak annyit mondott: „Egy kalappal!”
A mobil lesemet egy, a váltótól alig tíz méterre lévő egyenes törzsű tölgyhöz támasztottam. Az északi szél egyre nagyobbat hajlított a fák derekán, és olykor-olykor dühösen süvítve elnyomott minden erdei hangot, amely segítette volna vadászatomat. A reflexíjamra szerelt tárban négy vessző pihent. Egyenként elővettem őket, s mielőtt felmásztam volna a fára, még egyszer ellenőriztem a nyilakra szerelt kétélű pengék élességét. A vadászíjászat sikerességének egyik fontos kulcsfaktora ugyanis a borotvaéles vadászhegy.
Hat méter magasan a fán, körbetávcsöveztem. A levéltelen fák és bokrok már nem takartak el semmit, s így egészen messzire elláthattam. Elkezdett szálingózni a hó, s a szél észrevehetően leszelídülve játszadozott a pelyhekkel. Egy mókus rohangált az egyik fatör-zsön, mintha valami sürgős feladata lenne. Leszaladt a földre, majd egy másik fán visszatért a lombtalan ágak közé. Oda-vissza megtette ezt az utat vagy négyszer. A mókás kis fickó vesszőfutása azonban egyszer csak véget ért, s egy vaskos csertölgy túloldalánál eltűnt a szemem elől.
Lassan teltek a percek. A termo alsóruházatom jó szolgálatot tett, a pár fokos mínuszban viszonylag komfortosan éreztem magam. Egyedül a lábam fázott kissé a bakancsban.
A hópelyhek reflexíjam íjhúr felőli oldalát vékonyan beborították, s én is kezdtem egyre inkább egy hóemberre hasonlítani. Ennél tökéletesebb álcaruhát nem is kívánhattam volna magamnak.
Négy óra előtt pár perccel egy muflonnyáj kocogott el a váltón. A jerkék és a bárányok mit sem sejtettek arról, hogy egy vadász figyeli őket. Óvatosan leemeltem az íjat a tartójáról, és megfeszítettem azt. Bár lőni nem akartam, de soha nem hagyom ki azokat az alkalmakat, amikor tesztelhetem magam, hogy milyen óvatosan vagyok képes mozogni a vad közvetlen közelében. |
Nem vettek észre. Visszarakni az íjamat a tartójára azonban már nem volt alkalmam, ugyanis megpillantottam a kost, amint szokásos komótos lépteivel közeledett felém. Egy pillanatra megdermedtem. A tudat, hogy itt a lehetőség arra, hogy elejthessem életem első kosát, leblokkolta izmaimat. Szívem ki akart ugrani a mellkasomból, fülemben egyre erősödött a vérem lüktetésének hangja. Már csak alig ötven méterre volt tőlem a nyeregfoltos, amikor kissé úrrá tudtam lenni vadászlázamon, s az ideget megfogva vártam a megfelelő pillanatot. Csigás íjamat már megfeszítettem volna, ugyanis azt egy percig is tartani tudom, hála a kikönnyítésnek, de a közel hatvan fontos reflexíjammal ez a mutatvány már nem megy. A kos oldalát mutatva lassan haladt el mellettem. Az íjam fakarjai lassan meghajlottak, s a vessző az íj középrészén kialakított kifutón hangtalanul csúszott hátra. A kétélű penge egy pillanatra megállt, de csak azért, hogy aztán szélsebesen induljon el célja felé.
A vessző tüdő tájékon érte a kost, s az elugrás pillanatában vérrózsa jelent meg a vad oldalán. A hegyoldallal párhuzamosan rohanva, másodpercek alatt tíz métereket tett meg a meglőtt muflon, majd tőlem alig ötven lépésre megállt, és imbolyogva elfeküdt a pár centis hóban.
Mély levegőt vettem, s azt hosszan kifújva apró mosolyt erőltettem a feszültségtől remegő arcizmomra. Az elégedettség és a visszafogott öröm jele volt ez.
Lemásztam a fáról, majd a rálövés helyén hamar megtaláltam a vadon átszaladt vesszőt. A vörös vér már ráfagyott a nyíl testére.
A tárba téve a piros színűvé változott sárga tollas vesszőmet, elindultam a meglőtt vad nyomán. A friss hóban könnyen lehetett követni azt, és néhány perc elteltével már a muflon mellett állhattam.
A kos feje mellé térdelve végigsimítottam homlokát, s tudtam, hogy ez a pillanat életem végéig elkísér majd. Akkor, ott, szerettem volna megállítani az időt, hogy ez a perc örökké tartson. |
