VADÁSZLAP: Örül a megválasztásának?

Simkó Gyula: - Az igazat megvallva, sosem gondoltam arra, hogy én valaha is ennek az egyesületnek a vezetője legyek. Eddig is, mint tag, örömmel tettem a dolgomat és segítettem a klub munkáját, amiben és ahol csak lehetett. Egy olyan baráti vadászközösségnek lettem az elnöke, amelyet – elődeimnek és barátaimnak köszönhetően – minden kontinensen jegyeznek a világon, amely alig hat esztendős működése alatt rangot vívott ki magának mind a hazai, mind a nemzetközi vadászati szervezetek között.

VADÁSZLAP: Tervez változásokat?

Simkó Gyula: - Igen. Az új elnökséggel több célt is kitűztünk magunk elé.  Nagy hangsúlyt kívánok fektetni arra, hogy a klub valóban klub legyen, pezsgő és rendszeres, tartalmas és színvonalas klubélettel, a családtagok bevonásával.  Ennek keretében például szeretném megalakítani a „mickey-mouse” safari klubot, azaz a gyermek-tagozatunkat, hogy már egész korán a srácok megszeressék a vadászat lényegét, táborozzanak, barátkozzanak egymással. A barátságot, a vadászok közötti barátságot rendkívül fontosnak tartom. Belépésem óta a klubunkban nagyon sok olyan embert ismertem meg, akire büszke vagyok, felnézek, és ma már a barátomnak tekinthetek. Szeretném elérni, hogy minden tagunk hasonlóan érezzen, és a klubon belül baráti kapcsolatok alakuljanak ki. Javítani szeretnék mind a belső, mind a külső kommunikációnkon, folyamatosan tájékoztassuk a tagjainkat minden belső történésről, ugyanakkor prezentáljuk a külvilág felé is a törekvéseinket, tevékenységünket. Végül, de nem utolsó sorban tovább kell erősítenünk a klub tagjainak szakmai felkészültségét a hazai és a külföldi vadfajok megismerése és megismertetése szempontjából, végig kell vinnünk a már kitalált és elindított programjainkat, gondolok a nyírfajd visszatelepítésére, az élőhelyek fejlesztésére, a vadvédelemre vagy a magyar nagy ötös – a hungarian big five díj – népszerűsítésére..

VADÁSZLAP:  Az SCI-ről azt mondják, hogy a külföldre járó, gazdag vadászok elit egyesülete. Elfogadja ezt a véleményt vagy tiltakozik ellene?

Simkó Gyula: - Ezt csak olyanok mondhatják, akik nem ismernek minket.  Azt, hogy az SCI a külföldre járó, gazdag vadászok csapata, kapásból tudom cáfolni. Nem egy olyan tagtársunk van, aki még nem vadászott külföldön és aki nem a pénztárcájának vastagsága, hanem a vadászat iránti elkötelezettsége, szenvedélye miatt kérte a felvételét. Valljuk, hogy nincs szebb a magyar erdőnél. Elit klub? Szerintem nyugodtan felvállalhatjuk, hogy az SCI hazai szervezete egy elit egyesület, ha az „elit” alatt azt értem, hogy az illető emberileg, szakmailag, erkölcsileg kiemelkedik az átlagból, nem a vadászati, gazdasági vagy a politikai ranglétrán elfoglalt helye, hanem a képességei, a tudása, a viselkedése alapján érdemelte ki környezetének, a vadászok csoportjának elismerését. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy a külföldi szafarikhoz elég sok pénz kell, sajnos nem minden magyar vadász engedheti meg magának a különleges, egzotikus vadfajok elejtésének kifizetését.

VADÁSZLAP: Most miről álmodozik?

Simkó Gyula: - Eddig sem, most sem konkrét vad elejtéséről álmodozom. Szerencsésnek vallom magam, mert eddig is hihetetlen, szinte páratlan vadászélményekhez jutottam, és bízom benne, hogy ez a jövőben is megadatik számomra. Mostanában – többnyire ébren – arról álmodozom, hogy az ötéves kisfiam örökli a család génjeit, szeretni fogja a természetet, a vadászatot és együtt élhetjük majd át a vadászat minden örömét.

VADÁSZLAP: A budapesti irodája jó esztétikai érzékről tanúskodik. Nem csak szépen kikészített trófeák, hanem festmények és grafikák, szobrok és régi fegyverek díszítik a falakat. Gondolom, jelentős vadászati könyvtára is van.

Simkó Gyula: - Gyerekkoromtól kezdődően szeretek olvasni, szinte Zsiga Bácsi könyvein nőttem föl. Vadászkönyvtáram jelentős, melyet folyamatosan bővítek. Szeretem a sokszínűséget, az igényességet, egyáltalán az élet minden boldog pillanatát.

Simkó Gyula: - Édesapám szenvedélyes vadász volt, kiskoromban gyakran vitt magával a Mátra és a Bükk lábánál elterülő vidékekre, szerintem már akkor „megfertőződtem.” De nem csak engem, hanem a nálam négy évvel idősebb bátyámat is sikerült „megfertőznie”, ő is vadászik, amikor nem az egri „Kőporos” borászatában tevékenykedik. Nagyon sokat köszönhetek ezeknek a kiskori élményeknek, ami például abban is megmutatkozik, hogy elég gyorsan reagálok kritikus vadászati helyzetekben, mintha már megéltem volna, mintha  Apám – idézőjelben – súgna, mi a teendőm.

VADÁSZLAP:  A gyerekkori vadászati élmények tovább erősödtek az ifjúkorban?

Simkó Gyula: - Nem így történt. Egerben éltünk, ott jártam iskolába és a Dózsában kezdtem el úszni. Gyorsan jöttek az eredmények, pillangóban és vegyes úszásban ifjúsági válogatott lettem. A versenyszerű úszást nem lehetett összeegyeztetni a vadászattal és én 17 éves koromig az úszást vettem nagyon komolyan. Nem buliztam, nem cigiztem, inkább magántanuló lettem, csakhogy úszhassak. Aztán rá kellett jönnöm, hogy 180 centi magasan, 63 kilósan, ilyen kis tenyérrel és 40-es lábbal olyan fizikai korlátokba ütközöm, ami nem teszi lehetővé a világranglistás helyezéseket.

VADÁSZLAP: Ekkor választotta továbbtanulásként a Soproni Erdészeti Egyetemet?

Simkó Gyula: - Nem. A Budapesti Műszaki Egyetem közlekedésmérnöki karának hajózási szakára jelentkeztem, hogy tengerésztiszt lehessek. Vonzott a víz és a világjárás, amit úszóként megéltem. Fel is vettek, de előtte matróznak kellett beállni egy magyar hajóra. Nyolc hónapig voltam matróz a Paks nevű motoros hajón, amikor egy baleset – megcsúsztam és leestem a fedélzeti lépcsőről – megpecsételte a sorsomat, eltört a gerincem. Műtét után tíz évig acélmerevítésű övet kellett hordanom, nem lehettem tengerész. Nos, ekkor döntöttem Sopron mellett és 1983-ban faipari üzemmérnökként végeztem.

Életem legszebb éveit töltöttem egyetemistaként a soproni alma-materben, annyira megszerettem a várost, hogy – jóval később ugyan – de itt építettem családi házat, a párommal és a kisfiammal ma is itt élünk.

VADÁSZLAP: Ez azt jelenti, hogy állandóan ingázik Budapest és Sopron között?

Simkó Gyula: - Pontosan. A hétvégéket igyekszem a családommal, az 5 éves kisfiammal tölteni, a munkanapokon pedig az iroda fölötti lakásomban hajtom álomra a fejem.

VADÁSZLAP: Hogyan lett a faipari mérnökből vállalkozó, ingatlanfejlesztő?

Simkó Gyula: - A kezdeti vállalkozói időszak után, cca. 15 évvel ezelőtt kezdtem el foglalkozni ingatlanfejlesztésekkel. Imádom a munkámat, hiszen – talán a mai világban hihetetlenül – a partnereimből barátok lettek, és ez igaz tervezőkre, kivitelezőkre, megrendelőkre. Hiszek benne, hogy ha az embera munkája során kitartással és akarattal erkölcsi és szakmai tőkét épít, akkor azzal megbecsülést vív ki, még a nehéz időket élő piacon is. Kollegáim tizenéve dolgoznak velem, munkahelyünket mint egy nagy család éljük meg.

Szóval nagyon boldog embernek tartom magam, mert a munkám mellett olyan csodálatos szenvedélyem lehet, mint a vadászat. Talán ez a titka annak, hogy a nehéz időszakokat átvészeljük, hogy számítsanak ránk, hogy biztosan építkezhessünk.  A munkáim közül megemlítenék néhányat, melyre büszke vagyok. A Magyar Hírlap Kiadó székháza volt az első, amit átadtunk, és amit 2005-ig sok lakás felépítése és átadása követett. Jelenleg kereskedelmi egységeket fejlesztünk, leginkább magyar tulajdonú áruházlánc régióinak.

VADÁSZLAP: Még nem derült ki, hogyan lett vadász?

Simkó Gyula: - Az egyetemi éveim alatt már belekeveredtem, levizsgáztam, de utána ki is „keveredtem”, sem időm, sem lehetőségem nem volt arra, hogy vadásszak. 35 éves koromban jutottam el egzisztenciálisan is odáig, hogy megengedjem magamnak, elkezdjek a szenvedélyemnek élni. Elértem, hogy a munkamániám mellett, kedvező családi háttérrel, megvalósíthattam a vadászálmaim. Tagja lettem egy vadásztársaságnak, de onnan kiléptem, mert a mentorom és a vadászat rejtelmeibe bevezető vadász-barátom, a nemrég elhunyt Bán Gyuri más, barátibb utat javasolt. Az ő, valamint Hidvégi Béla útmutatásaival kezdtem el belföldön és külhonban vadászni. De ez az időszak már többnyire egybeesik az SCI-s tagságommal.