Dúcz, jössz vadászni? – nézett a szemembe várakozóan az egyik barátom azok közül, akik még hívnak vadászni. A kérdés felesleges volt.

Megyek hát. Mikor indulunk?

Holnapután, délután kettőkor. Este már fenn ülünk a lesen, melegen öltözz!

A felszólítás felesleges volt. A hó már jó két hónapja kitartott a még nappal is kemény mínuszok miatt, én meg fázós vagyok, ezért ilyenkor felveszem a sötétkék WC ajtót  is. Aztán mégis fázom... Néztem sok meleg holmit, s megállapítottam magamban, ezt a mennyiséget csak a helyszínen vehetem fel, mert odáig az autóban megüt a guta a melegtől.

- Úri emberként öltözöm! – döntöttem, s pantallót, félcipőt, utcai kabátot kanyarítottam magamra. A többi gúnyát a csomagtartóba gyömöszöltem.

- Te is hoztad a ruhásszekrényt? – vigyorodott el a társam, amikor átpakoltam a terepjáróba. – Még jó, hogy csak ketten együnk. Így elférünk...

Az autó engedelmesen gördült a tömegbe a sózott, latyakos úton nyüzsgő többi autó közé. A nagy forgalom miatt elég soká értünk a városon kívülre.

- Hová megy ez a sok marha?! – idéztem apósomat, aki a zsúfolt út láttán gyakran teszi fel ezt a költői kérdést, miközben ő is ott ül a volán mögött. – Mert mi vadászni, ami fontos, és halaszthatatlan. De a többiek? – bosszankodtam a szinte örökké pirosan világító forgalomirányító lámpák előtt várakozva.

- Ha ugyan időben odaérünk! – festette társam fal híján az ólomszürke felhőkre az ördögöt, akkor még nem is sejtve a csalóka jövőt. A kilométereket lassan falták az új terepgumik, melyeket barátom nem győzött dicsérni, csak akkor krákogott kissé, amikor az áruk felől érdeklődtem. Mondott is valami cifrát és elmarasztalót a kapitalistákra, mert semmi tekintettel sincsenek a csóró magyar vadászokra.

- De mi legalább vadászunk! – vigasztalta magát jókedvre derülve, ám a jókedv hamar elfogyott. A sor – mely előttünk kígyózott – egyre lassult, majd végleg megállt.

- Odaérünk? Ha így megy, itt fog ránk sötétedni! – aggodalmaskodtam, s minden okom megvolt rá.

- Te, miért ülünk mi terepjáróban?! – csapott a homlokára – Még a végén tényleg itt sötétedik ránk! – de ő is tévedett. A sötét nem ott ért minket... Hirtelen gondolattal és mozdulattal lekanyarodott az útról a hóborította vetésre, és boldog mosollyal hagytuk magunk mögött a hosszú autókígyót. A torlódás után vissza a műútra... azaz... a boldogan örvendező vezető az árok előtt bekapcsolta a felezőt, az meg annyit mondott, hogy „Nyekk!”. Így, két kával – és nem mentünk sehová. A motor üresben pörgött, az autó az árokparton gondolkodott, mint aki ugrana, csak a távolságot mérlegeli.

- Kidobta a sebességet, válts újra! – szóltam bele a vezetésbe meggondolatlanul. Megrovó pillantással megúsztam. Újabb kapcsolás, majd a váltókar rángatása, sűrű káromkodás közepette. Azt hiszem, a barátom nem fog a mennyországba kerülni. Oda az ilyen csúnya beszédűeket nem engedik be. De mit is keresne ott nélkülem? Néhány perc kattogás, rángatás, kühöngés után – a kattogás az autóból jött – gyöngyözni kezdett a homloka.

- Te, minek hoztál annyi ruhát, már most szakad a víz rólad?! Elsötétült képpel fordult felém, mély lélegzetet vett, majd leeresztett. Nem mondta ki amit gondolt, aztán meg közbeszóltam – Oda nem megyek, ne is küldj!

- Jó. De most mi legyen?

- Tedd üresbe, felejtsd el a felezőt, normál helyzetben talán megy. Grimasz, vállvonogatás, majd újabb kattogás, amely szintén nem a csüggedő gépkocsivezetőből jött, s az autó elindult hátrafelé, a sima havas, fagyott vetésen.

- Na, megy ez! – vidultunk fel, de korai volt az öröm, mert hamar kiderült: nincs felező és „elveszett” az első fokozat is. A maradék arra elég, hogy hazamenjünk. Arra viszont nem volt tömeg az úton. Minden rosszban van valami jó!

Hosszas tűnődés és homlokráncolás után megszólalt.

- Szereted a balettet? A téma kissé váratlanul érintett, de miért kellene mindig a vadászatról, vagy a nőkről beszélni?

- Hát,... vadászni jobban szeretek. – nyögtem ki pirulva. Hazudhattam volna, de minek? Még a végén megnézet velem valami klasszikust. Az meg nem biztos, hogy jó az amúgy is rakoncátlankodó vérnyomásomnak; jobb, ha megmaradok az eddigieknél: „Nem írok, nem olvasok, én magyar vadász vagyok!”

- Nem baj. Színházba megyünk, amúgy is pantallóban vagy – vigyorgott a képembe, oldalról, sandán.

- Melyikbe?

- Az Erkelbe. A Csipkerózsikát adják.

- A Piroska és a farkasban legalább vadász is van.

- Abból nem írtak balettot.

Ez igaz. De hol itt az összefüggés? Nem értettem, viszont nem kell nekem mindent érteni. Rosszmájú barátaim szerint amúgy is nehéz a felfogásom. Majd kiderül, mit akar a haver... biztosan ugrat... akkor meg jobb, ha nem szólok. Az autó amúgy is az Erkel színház elé kanyarodott.

- Egy óra múlva kezdődik. – huppant vissza az ülésre, a pénztárnál történt érdeklődés után. – Megyünk a lakására.

- Kinek?

- És?

- A terepjáróját nem viszi be az előadásra. Elkérjük tőle. Megyünk a lakására. Na végre, értem, nem nekem kell beülni... pedig a balett is szép, csak más mint a vadászat. A csengetésre egy idős néni nyitott ajtót. Az édesanyja.

- Már elmentek a színházba! – mosolygott ránk. – Csak nincs valami baj?

Elmondtuk. Azonnal vette a kabátját, és jött velünk. – Hátha mégsem marad a lánnyal. Ott álltunk az előtérben, amíg a két autótulajdonos egymásnak magyarázott. Az egyiknek az volt a baja, hogy elromlott, a másiknak meg az, hátha elromlik... Vadászni szívesebben jött volna, de a lánya csak egyszer ünnepli a tízedik születésnapját. Különben is a felesége szeme vészjóslóan villogott... bár nem rám, de mégis kényelmetlenül éreztem magam. Kissé félrehúzódva, némán álltunk a mamával. Igyekeztem közömbös képet vágni, s a tömeget bámultam. Az ajtón berobogott egy gyereksereg, valamelyik iskolából. A tanárnőjük meg rám köszönt.

- Szia Laci! – tekintetével végigmért, majd a mellettem álló nénire nézett, s vidáman rikoltotta: - Lebuktál!

- Le. Szervusz! – köszöntem vissza a feleségem kolléganőjének, majd sorban a fél tanári karnak. Mindannyian jól megnéztek maguknak, és nagy feltűnéssel visszaköszöntek, látszott az arcukon, jó téma lesz a kolléganő férje a színház előterében egy idegen nővel. Fehér hajú, kicsit bizony idősebb  nálam, de téma. Szaftos ügy! A nebulók és tanerők elvonultak, s mi ketten maradtunk a barátom barátjának édesanyjával, aki szigorú tekintettel nézett rám.

- Megkérdezhetem ki volt ez a kedves hölgy? – és a kedves szót erőteljesen megnyomta.

- A feleségem munkatársa. Tanárnő. Hozta a gyerekeket színházba.

- Ja, persze, maguk most vadásznak, itt az Erkel színház előcsarnokában..! – és kicsit sajnálkozva nézett rám. – Mit fog otthon mondani? Egy pillanatra elméláztam és elképzeltem az asszonyt, amint a kedves kolléganők arról akarják meggyőzni, hogy egy idősödő nénivel a Csipkerózsika balett változatát akartam megnézni – vadászat helyett! Ezt inkább én mesélem el neki... a nőknek ezt úgysem fogja elhinni.

- Azt hiszem az igazat. Én is kíváncsi vagyok, hogyan fogadja a hírt.

- Bátor ember – mosolygott rám. Az autócsere megtörtént, átpakoltunk, s máris száguldottunk tovább vadászni. Igaz, a délután s az este már elúszott. A késés miatt már telefonálni sem tudtunk, mert a hegyek között álló vadászháznál nincs térerő. Sebaj, majd észreveszik, hogy később érkezünk! Emlékeim között felderengett egykori hivatásos vadászi időszakom, amikor megterített asztallal vártuk a vendégeket, de nem jöttek...

- A gondnokasszony még nem ismer, de máris utál – jegyeztem meg, a vezetésre figyelő vadásztársamnak.

- Miért aggódsz, nem először fordul elő ilyen, eleinte valóban nyűgös volt, de már megszokta. A szobában cserépkályha van, be lesz fűtve, vacsorát meg nem rendeltem. Nyugi!

Igaza lett, de ágynemű sem volt... azt kifelejtette... Szóval aludtam már jobban is. A vetett ágy az más. Na de mi vadászok vagyunk, nem aludni mentünk, az egy szőke kislány, a Csipkerózsika feladata. Mi vadászunk. Azaz, az élet nem olyan egyszerű, hát még a modern technikával kiegészített vadászat.

Hajnalban egy rigó kísérletezett a saját nászindulójával, de néhány trillánál többre nem futotta. Azt hiszem, a hideg belefojtotta a dalt. Öröm volt felkelni. A kényelmetlen alvás és a közelgő vadászat reménye könnyen emelt ki az ágyból. A sötétben nem figyeltünk a gumikra, amik bitumenen igen jól szolgáltak, de ott az erdőn másra van szükség. Az út már jól kijárt volt, s „Járt utat járatlanért el ne hagyj!” – mondja a közmondás. Mi ezt be is tartottuk, pedig de szerettünk volna másfelé menni! Ám a mély keréknyomok és a magas bakhát nem engedett. Húztuk, vontuk, toltuk – ketten – azt a dög nagy autót, a négyezer kétszáz köbcenti meg itta az üzemanyagot. Mit törődik az a benzinárakkal!?

Eszembe jutott az öreg meg a fiatal kandúr esete, el is mondtam autótologatás közben. Vendéglátó barátom ismerte e szakállas viccet, ezért úgy délelőtt tizenegy tájban, izzadó homlokát törölgetve megszólalt:

- Te Laci, eleget vadásztunk, menjünk, hívjunk egy traktort, aztán autózzunk haza ezzel a döggel, ha eljutunk egy benzinkútig!

- Hát, a Csipkerózsikán nem szenvedtünk volna ennyit!

- Mi több, már a magyarázkodáson is túl lennél...

A „vadászatot” egyedül az asszony élvezte; amikor elmeséltem neki, a könnye folyt, pedig nem siratott minket.