Kicsi volt és gyenge akár többi társa.

De kemény gyökere jövőjét formálta.

Teltek múltak évek, s magoncból legény lett.

Amit Ő láthatott csak a képzeletben élhet.

Kapott vihart erről, forgószél jött arról.

Talpon maradt mindig mikor vihar tombolt.

Kihulltak társai. Nem voltak erősek?

Eddig tartott éltük, s nincsen már jövőjük.

Derékba tört törzsük, lehullott levelük,

és egy idő után elkorhadt gyökerük.

De Ő talpon maradt, több mint évszázada.

Biztatja a jövő, nem adja fel soha.

Famatuzsálem lett, rajta századok nyoma.

Megedzett törzsét, több ember sem éri át soha.

Szeretne még élni, koronája zöld.

Hullatja magvait, tele van vele a föld.

Körötte gyermekei, nagytól a kicsiig.

Örülhet az Öreg, hiszen mind rá hasonlít.

Egy-két korhadt ága, melyen harkály kopog

Siratja a múltat, s jelzi az öregnek: az idő elballagott.

Késő Őszi estre, vár mindig egy új lélegző virradatot.

Ő egy nagy főbérlő, tudják az állatok.

Tisztelik is érte, s emelnek kalapot.

Mókus, ki odvában vígan áttelelt.

Újszülött Őzgida, ki árnyában nyugalomra lelt.

Ezer apró madár, kinek Ő a vára.

Biz amellett az éléskamrája.

Szereti az egér, makktermésből megél.

Éjjelente bagoly, lombja közt jól megfér.

Ezer apró hangya várat épít benne.

Minden apró fakusz igaz örömére.

Távolban motor bőg, oly goromba hangja.

Sok-sok sorstársának megremeg a hangja.

Minden állat rémült, félti az öreget.

Ki fog majd a bajban neki adni kezet.

Tudja ezt a mi fánk, ezért nem is remeg.

Ha lejárt az idő másképp ad meleget.

Piciny gyermekeknek, öreg anyókáknak.

Lángoló testétől biztos, hogy nem fáznak.