Sok nyugat-európai vadásztanya díszének számít egy szerény, alig feltűnő trófea, amely az elejtő nagyobb dicsőségéről tanúskodik, mint nevének bejegyzése a híres Boone & Crockett-be. Egy vérbeli vadász akkor teszi fel a koronát életművére, amikor a trófeái között a kapitális kafferbivaly, az elefántagyarak és az oroszlánbőr társaságába végre elhelyezheti a „wolpertinger” (Microbestia delirium tremensis, Gebr. Grimm 1827) preparált trófeáját is. Némely erkölcstelen kéjvadászok az áhított trófea iránti zabolázhatatlan vágyukat a vadászetikába ütköző módon egy közönséges szuvenír boltban elégítik ki, ahelyett hogy a kapitális wolpertingert kitartó cserkeléssel terítékre hoznák.

A "Mezei nyúl" című kép Albrecht Dürertől származik, amire az "ismeretlen tettes" ráfestette a szárnyat, az agancsot és a vámpírfogat

A következőkben tudományos módszerekkel megkísérelünk behatolni – a nagy Brehm nyomdokain – a közép-európai zoológia eme talán utolsó fehér foltjába. Az első adatolt megfigyelések a XVI. század elejére tehetők, amikor a német reneszánsz mestere, a nürnbergi Albrecht Dürer egy híres rajzon örökítette meg, talán az általa is a természetes élőhelyén megfigyelt wolpertingert, amit szabad fordításban talán vadász-szörnyikének nevezhetnénk. Ezután a kedélyek megnyugodtak és a következő évszázadok folyamán néma csend honolt ez ügyben, mígnem a Grimm testvérek emlékeztek meg a XIX. század elején egyik szakkönyvükben a wolpertinger rejtőzködő életmódjáról. Hála azonban az informatikai forradalomnak, napjainkban már számos mélyenszántó forrásmunka áll a wolpertingerről a szakmailag fejlődni akaró – és a zoológia tudománya után aktívan érdeklődő – vadászok rendelkezésére.

Az őzagancsot, kiálló szemfogakat és kacsaszárnyakat viselő wolpertinger Közép-Európában igen elterjedt vadfajnak számít, jelentős populációja él Alsó-Bajorországban, Türingiában, Szászországban, Nyugat-Svájcban, a Francia-Alpokban és a Brit-szigeteken. A teljesség kedvéért azonban meg kell jegyeznünk, hogy a felsorolt élőhelyek ökotípusai jelentősen különbözhetnek, ami a wolpertinger kiváló alkalmazkodó képességét bizonyítja.

A wolpertinger, mint (kocsma)kultúrakövető faj, emberi települések közelében él. A mindenkori élőhelyhez történő alkalmazkodás során a wolpertinger morfológiája is változott. A tudományos körök által alaptípusnak elfogadott alsóbajor változathoz képest ezért egyes ökotípusok külön nevet is kaptak. Így a türingiai és szászországi alfajt „Rasselbock” néven ismerik (nősténye a „Rasselgeiß”), míg a Nyugat-Svájcban és a Francia-Alpokban élő alfaj neve: „Dahu” (ejtsd: „daű”, a helyes és érthető kiejtés érdekében fokozottan ügyeljünk az orrhangon kiejtett néma „h”-ra!) Itt külön megjegyzendő, hogy a dahu (Dahutus montanus) is kiválóan alkalmazkodott az Alpesek meredek domborzatához és attól függően, hogy bal-, vagy jobboldali lejtőn él, annak megfelelően az állat jobboldali vagy baloldali lábai a vízszintes járás érdekében lényegesen rövidebbek.

A wolpentinger és a többi alfaj vemhességi ideje egységesen –53 nap. A frissen világra jött, gidaagancsot és szemfogprotézist viselő wolpentinger 10 napos korában éri el az ivarérettséget, ezután képes már osztódással is szaporodni. Tápláléka elsősorban növényi jellegű, de ha módja adódik, szívesen fogyasztja „a poroszok híg agyvelejét” is. Rejtőzködő életmódja miatt vadászata nagy ügyességet és körültekintést igényel. Számos szerző több különféle vadászati módot ismertet e félénk állatkák elfogására. Az egyik Alsó-Bajországból származó módszer szerint az elfogásához sót kell szórni a wolpertinger farkára, amely a zsákmányt azonnal dehidratálja. Egy másik – és több szerző szerint is biztos eredménnyel kecsegtető – módszer szerint kifeszített jutazsákban egy égő faggyúgyertyát kell elhelyezni, amely a sötétben, újhold idején szinte mágnesként magához vonzza a wolpertingert. Ha a kiszemelt állatka vonakodik önként besétálni a zsákba, akkor rásegíthetünk a szívlapáttal is! Miután a zsákmány bent van a csapdában, a zsák száját azonnal gondosan kenderkötéllel el kell kötni. (A műanyagzsinór szagát a jó orrú wolpertinger azonnal megérzi!) A Francia Alpokban még meg lehet próbálni a csalsíppal való vadászatot is. E módszer szerint a lejtőn bandukoló dahu (figyeljünk a néma „h” kiejtésére!) mögé kell kerülni és a sebzett, tüdőlövéses elefánt hangját utánzó csaltrombitával rá kell reccsenteni, a kíváncsi dahu ekkor megfordul és az eltérő  hosszúságú lábai miatt azonnal felborulva, a lejtő aljáig gurul. Így már szinte gyerekjáték bezsákolni.

A zöldek kezdeményezésére a wolpertinger védelmére Alsó-Bajorországban, WW (Wolper-tinger Watching) néven monitoring-hálózatot hoztak létre egy wolpertingerügyi megbízott vezetésével. A Berni Egyezmény ∞. függelékében szerepel. A több éves becslések alapján állománya stabilnak mondható, de ezek ellenére is egy igen szigorú különbözeti vizsga letétele után, csak külön wolpertinger vadászatára jogosító kiegészítő vadászjegy (Wolpertinger-Jagdschein) birtokában vadászható Alsó-Bajorországban és a Fekete-erdőben.

Köszönetnyilvánítás: Ezúton is szeretném külön megköszönni a landaui „Zöld fához” címzett kutatóhely csaposának, E. Schlaumeyer úrnak munkám során adott értékes tanácsait és hazatámogatását.