Nos, sokan a pálcát törők közül éppen ezeket felejtik el, mivel egyáltalán nem ismerik – sőt ami nagyobb hiba –, nem veszik figyelembe sem a kutyalövéseken fölháborodók, sem azok, akiknek feladata egy-egy ilyen eset objektív megítélése. Van, aki azt hiszi, hogy a vadászok passzióból csinálnak ilyesmit, mert egyszerűen gyűlölik a kutyákat, vagy netán konkurenciát látnak bennük. A világ kutyafajtáinak évszázados szakszerű tenyésztése a „gyűlöletre” a legmeggyőzőbb cáfolat.

Aki életében foglalkozott kutyákkal, az tudja milyen nehéz, kitartó és következetes munkát igényel például a háziállatokkal való összeszoktatás, a támadás, öldöklés tilalma. A felkutató, zsákmányolási módszereik, stratégiájuk és a sikerélményre törekvő ősi vadászösztöneiket örökletes tényezőik adják. Azt viszont minden kutyatartó tudja, hogy a falkaszellem irányítja a viselkedési formáikat, s ezért a vezéregyéniségnek - az úgynevezett alfa egyednek – a gazdinak kell lennie. Felügyelet nélkül azonban mindenféle szoktatás, vagy tapasztalat nélkül azonnal visszaáll az ősi rend, a falka-stratégia, a zsákmány csapáját ösztönösen és gépiesen követik, ha többen vannak, azonnal kialakulnak a szerepek, vannak hajtók és elállók, azok, akik a vadat lerántják. A biztos tarkófogást, a nyakszirtharapást egyetlen kutyának sem kell tanítani, az bennük van, a kölyökkori játék során gyakorolják, ám mire a zsákmány ellen kell alkalmazni, a fogás már halálbiztos. Ha többen vannak, nő az izgalom, az adrenalin-szint, a közismert kutya irigység, ami aztán olyan – otthon sosem látott – viselkedésformákat hoz ki belőlük, amelyeket a jóhiszemű gazdáik el sem tudnak képzelni.

Hihetetlen – olykor akár milliós - károkat okoznak baromfi-, fácán-, sertéstelepeken, juhhodályokban. Több esetben láttam lerántott vemhes őzsuta, szarvasborjú zsigereit marcangoló kutyákat úgy, hogy a szerencsétlen állat „elöl” még élt és hangosan sírt.

Más esetben a szabadságolt házőrzőnek a fácánfészkekből frissen szedett „rántottától” a pofája vastagon sárgállott, vagy éppen, mint aki jól végezte dolgát, süldőnyúllal, lefojtott őzgidával, vagy ugartyúk kotlóssal a szájában ügetett hajnalban hazafelé, mert már annyira jól lakott, hogy nem bírta megenni.

Meggyőződéssel állítom, hogy az elmúlt évtizedekben szinte kizárólagos teret nyertek a különböző magas fehérje tartalmú kutyatápok. Erről számolnak be a falusi kereskedők, és kényelmi szempontok miatt már a tanyavilágban is ezzel etetnek. Ez azonban – a fajtáktól függetlenül – rendkívül nagymértékben hozzájárul a kutyák agresszivitásának növekedéséhez. Maga a táp beltartalmi értékei, a korlátlan – ad libitum – etetéssel párosulva már olyan ledolgozhatatlan energiatöbbletet jelentenek, amely az állatnak rendkívüli módon megnöveli a mozgásigényét és ezzel együtt – természetesen – a veleszületett agresszivitását is.

Régi tapasztalat – de a jogalkotó is így rendelkezik –, hogy minden állatért jogilag a gazdájának kell felelősséget vállalnia. Ez azt jelenti, hogy adott esetben az állata által okozott kárért súlyos anyagi felelősséggel is tartozik. Mindezek ellenére rendkívül kevés a jogerős kártérítési ügyek száma, főként azért, mert rendkívül nehezen bizonyítható.

Sok esetben a kártevő kutya tulajdonjogát elsőként éppen a gazdája tagadja le. Ha viszont a károkozó kutyát a nagyobb károk megelőzése, vagy elhárítása érdekében a károsult, vagy annak megbízottja elpusztítja, akkor az eb a különböző szakértői vélemények alapján akár többszázezer forintra is felértékelődik, pedig nem adtak érte annak idején még egy kanna bort sem.

A nemrégiben bevezetett kötelező „chip” azonosítással sok minden a méltó helyére kerülhetne. Csakhogy az a tapasztalat, hogy a külterületeken, az egy-egy tanyán tartott 5-10 kutya közül a mai egetverő árak miatt jó, ha egyet bejelölnek, beoltanak és EU kompatibilis nyilvántartó könyvvel ellátnak. A többi nem kerül nyilvántartásba, így aztán a „Big Brother” sohasem láthatja őket. Akik a vadászterületet járják, azok viszont akár naponta többször is. Ezek ellen még nincs hatékony megoldás, mindenki fújja a magáét.

Sajnos a mai helyzetben – még ha teljes mértékben jogszerű is volt – azok ülneka vádlottak padján, akik megpróbáltak a jószág, a vad, a védett állatok és korántsem ritka esetben az emberi testi épség és élet védelme érdekében valóban tenni is valamit.