Ugyancsak etetik a madarászok is télen a befagyott vizek miatt táplálékban szűkölködő rétisasokat, állományuk megóvására, egészségük megőrzésére – s az etetőhelyek egyúttal megfigyelésre, számlálásra, fotózásra-filmezésre is jó lehetőséget adnak.

Mikor a természet ajtaján bekopog a tél és jégvirág virít az ablakon, nekilát a serény ember, hogy etessen a havon. Mint minden évben, idén télen is a vadmadarak táplálása visz számomra színt az egyhangú és behavazott, néma határba. Ilyenkor, amikor csak tehetem, takarmánnyal megrakva térek útra és változatos élelemmel, elsősorban olajos magvakkal töltöm fel az etetőket. A magevő „tollas barátaink” mellett a ragadozó madarainkra is gondolnunk, ügyelnünk kell!

A Dombóvár szomszédságában elterülő halastavak jeges felülete óriási „üvegasztalként” szolgál az óvatos és kiéhezett égi vendégseregnek. A vastag páncélra etetve ritka madárfajokkal is „összefújhat” minket a hideg északi szél. Így az egerészölyvek, dolmányos varjak és szarkák után megjelenhet a hazánkban csak téli vendégként ismert kékes rétihéja,a rendkívül óvatos és nagyon értelmes holló, de a kiváló látású, fokozottan védett rétisas is. Ragadozóink többsége ilyenkor nem veti meg a dögöt sem, sőt némelyik kifejezetten a könnyű prédát jelentő „mirelit árut” keresi.

A legkedvezőbb helyzet számomra akkor adódott, amikor a kirakott tetem estére belefagyott a tó jegébe, így a rókák nem tudták azt elhordani az éj leple alatt, s a sasoknak legalább egy hétre ott maradt táplálékul. A fotókat környezetbe illő, álcázott leskunyhóból, változó kitartással készítettem egy 300 mm-es objektívvel felszerelt, digitális tükörreflexes fényképezőgéppel. Az etetéssel tehát nem csak színesíthetjük életünket, hanem közelebbről tanulmányozhatjuk viselkedésüket és ezzel szárnyas barátainkkal is csak jót teszünk.