De mit?

Így január első napján odakinn hideg van. A pince, ahol fel lehetne melegedni, a hordók látványa miatt most éppen nem kívánatos. A szomszéd meg hajnalra annyira megbetegedett, hogy inkább orvosra szorulna, mint látogatóra. Ebben a lehetetlen állapotban szólalt meg a telefon. Józsi hívott. Azzal a nagyszerű mentőötlettel állt elő, hogy menjünk ki vadászni. Öltözetesen, menetkészen nézegettem az előszobai órát, majd mikor egészre billent a nagymutatója, óvatosan tettem be a bejárati ajtót. Kívülről. Józsi nagyon pontos. Már várt. A következő percben felszabadulva kanyarodtunk ki az utcából, kívántunk egymásnak boldog újévet. A rövid tanakodás után megszületett döntés beírókönyvbe rögzített adminisztrációját követően már a hóval borított kaptatón autóztunk fel a vadföldön keresztül, az erdőn át. Az öreg erdő és a fiatal fenyves találkozásánál álltunk meg. Kipakoltam a holmimat. Vadászszokás szerint egy-egy kalappal kívántunk egymásnak, majd mielőtt indított volna, Józsi még kiszólt az ablakon:

- Ott baloldalt, azt a galagonyás-kökényes kiszögellést tartsad keményen bátyám, ott van a legjobb disznóváltó. Oszt’ ráérünk az idővel, tartsunk csak ki alaposan! – Elindul, én meg állok a magasles mellett a hóban, hosszan nézek utána. Rendes gyerek, jó és szenvedélyes vadász. Nem környékbeli, ez a szaván érződik. Nem ismerem régóta, de megbízható, főleg pontos. Nálam ez érték.

A magaslesen aztán szétpakolom a készségeimet. A puskát megtöltöm, távcső jobb kézről, lámpa balról kerül az ülésdeszkára. Rágyújtok. Még egyszer ellenőrzöm a széljárást, miattam kezdődhet az előadás.

Tetszik ez a hely, tulajdonképpen egy hármas útkereszteződés. Balkéz felől több nyiladék van a fenyvesbe vágva, szemközt velem vagy harminc méter széles kitöretett rész, jobbra egy erdei út a fiatal fenyves és a szálerő közt. Jóleső csend van. Lassan kezd alkonyodni, a bokrokat, a szélső fákat már alig tudom megkülönböztetni.

A fenyves nyiladékainak egyikén sötét folt jelenik meg, távcsövemben a folt őzzé alakul át, majd követi még egy. Kitaposott csapáson haladnak, széllel szemben. A következő nyiladékon már távcsővel várom őket, erre kell, hogy vigyen az útjuk. Meg is érkeznek, és hangtalanul, komótosan lépkedve tűnnek el kanyargó váltójukon.

Nézegetek, hallgatózok. Távolról furcsa hangok ütik meg a fülemet. Leghangosabb egy öblös férfi hang, halkabb szavú kísérője is akad. De hiszen ez nótaszó! Hol erősödik, hol elhalkul. Amikor szünetel a nóta, csak harmonikaszó hallatszik. Úgy tűnik, a hegyben folytatják a szilvesztert. Most meg rikkantás, hangos kacarászás hangja az erősebb. Eszerint asszonyfán is elkél a bor. Ki lehet ez a jókedvű társaság? Nem vagyok itt ismerős, hiába is találgatnék. Szapora, de finom ropogásra leszek figyelmes. Erőltetem ugyan a szemem, de semmit sem látok, hiszen teljesen besötétedett, csak a havas, üres részek szürkülnek az erdőszélekhez képest. Kapom a távcsövet, próbálom befogni vele a ropogás irányát, valóban egy fekete folt közeledik sebesen. Egy nyúl. A jobb oldali kerékcsapában trappol az istenadta, a szironyos hó serceg a talpa alatt. Már túl is haladt a magaslesen. Mielőtt visszatenném az ülőkémre a távcsövet, még egy pillantást vetek arra, ahonnan a nyúl jött. Ismét valami sötét, mozgó alak közeledik. Egy róka kocog a nyúl nyomában. Orra szinte a havat érinti, úgy zsinóroz a nyúl nyomán. Eltűnődöm.

Hogyne lett volna szép, amikor réteken, mezőkön, fenyveseken, bükkösökön keresztül vezetett. El is jutottam rajta jó messze, mígnem elkezdett posványosodni, alig győztem kerülgetni a kátyúkat, majd egy lelakatolt sorompónál találtam magam. Tehát nincs tovább…

Úgy döntöttem, nem fordulok vissza. Lekényszerültem a megszokott útról, addig-addig tévelyegtem, amíg egy szűkebb, de kifogástalanul gondozott utacskára nem leltem. Ez az út is dombokon, völgyeken, erdőkön, berkesen át vezetett. Segítséggel ugyan, de elindultam rajta. Elmélkedésemben hirtelen világosság zavar meg. Fénycsóva ötlik elő az erdőből, széleset fordulva pásztázza végig az apró fenyvest, majd velem szemközt bólogatva közelít.

- Ez a Józsi autója, de miért jön ilyen korán? Eddig jutok gondolatomban, mikor a galagonyás-kökényes erdőszélből öt jókora disznó robban bele a fénykévébe, hogy azon lendülettel a jobb oldali apró fenyőben el is tűnjön.

- A hétszentségit! - mormolom a szitkot összeszorított fogam között. Az autó megáll a les mellett, összeszedem a holmimat, és bosszúsan ereszkedem alá a létrán.

- Láttad a disznókat?- kérdi Józsi, a világ legártatlanabb pofájával. Bepakolok a hátsó ülésre, majd bekászálódom mellé. Elindulunk. Forr bennem a méreg, de hallgatok. Ő sem szól semmit, lassan haladunk át az erdőn, át a vadföldön, le a kaptatón, le az aszfaltos útig. A faluban megáll, majd bűnbánóan megszólal.

- Hát bátyám! Nem sokáig ültem a lesen, amikor meghallottam a hegyről a harmonikát, a nótázást. Kis idő múltán már nem volt maradásom. Átbogarásztam a patakon, oszt’ föl a domboldalba, ahol már odalátni a pincékhez, onnan már ki tudtam venni, melyikben van világosság. Sőt azt is megláttam, hogy két autó áll a pince mellett. Tehát a komám nem egyedül mulat. A menyecskék kacagása meg teljesen megbolondított. Hát én úgy határoztam, hogy menten indulok. Azokat a disznókat meg ne bánd’, hogy elmentek, úgyis a Lucifer teremtette oda a bosszantásunkra őket. Erre már semmit sem tudtam válaszolni. Nézett rám olyan hamiskásan, talán azt várta, hogy zsörtölődök vele. Elnevettem magam. Indított és hamarosan a girbe-gurba hegyi út vezette az autót. A havas, jeges úton meg-megfarolt a kanyarokban, szinte jelezve, hogy nem az egyenes utat járjuk. Hamarosan elértük a pincét, mellette valóban két autó pihent. Itt már tisztán hallatszott a nótaszó, s az ablakból sárgás fény szűrődött ki. Józsi megnyitotta az ajtót, de nem szállt ki, csak úgy magának morogta, de azért jól hallhatóan:

- Mindenki tudja, aki ért hozzá, hogy nem mindenik vadat lehet a magaslesről meglőni. Van olyan, amelyikre rá kell cserkelni…