Örvendetes, hogy egyre több vadászterületen adják meg az illő tiszteletet az elejtett vadnak szépen elrendezett terítéken, ahol áhítattal – s talán nem túlzás azt mondani – megrendülve állnak a vadászok és „civilek” egyaránt, átérezve azokat a ritka pillanatokat, amikor nem a rohanás, az anyagi javak utáni hajsza foglalja le gondolataikat. Pedig a teríték készítését sehol semmilyen jogszabály, vagy törvény nem teszi kötelezővé. Ez „csak” egy hagyomány, amit nem kell, csak illik ismerni, betartani, továbbadni - amely viszont minden „igaz vadásznak” erkölcsi kötelessége.

Bunkóéknál (akinek nem inge, ne vegye magára) nem „szokás” terítéket csinálni, mindenki viszi haza, amit lőtt, tán még az aggatójáról sem akasztja le a vadászat végén (viszont lehet, hogy ilyen helyen „szokás” vadászat után állati szintre lerészegedni...).

Terítéket már az ősember is készített, mint ahogy napjainkig is a primitívnek nevezett (holott egyszerű kultúrájuk sokszor emberibb és erkölcsösebb a magát „kultúrfajnak” kikiáltó fehér emberénél) természeti népeknél az elejtett nagyvad körül kultikus szertartások, táncok zajlanak, amelyek lényege a hálaadás azért, hogy az istenek segítették az élelemhez jutást. Ez a szempont a „kultúrnépeknél” napjainkra háttérbe szorult, van ahol már a terítékkészítés fogalma sem ismert (vagy ha ismerik is, de nem gyakorlat), míg máshol – például a számunkra meghatározó német nyelvterületen – komoly hagyományai, helyenként szinte ortodox módon precíz követelményei vannak a vad halála után az ilyen tiszteletadásnak.

A teríték helye, a rendezés szempontjai

Első lépés a teríték helyének a kiválasztása. Sokan ennek nem tulajdonítanak jelentőséget, csak lerakják a vadat például a koszos, olajos gépudvar betonjára, vagy eldobált üvegekkel „díszített” árokpartra, de volt „szerencsém” már szeméttelep szélén, vagy tehénlepények között lavírozva is teríték mellett állni.

A teríték: ravatal. Adjuk meg a vadnak a külsőségekben is a tiszteletet, mint ahogy emberi halottainknak is megadjuk. Nehéz elhinni, hogy valahol ne lehetne egy pár négyzetméternyi tiszta, füves területet találni bármelyik vadászterületen. Ahol erre adnak, ott külön terítékhelyet alakítanak ki a vadászház mellett, vagy más, bármilyen időjárási körülmények között is jól megközelíthető helyen.

A szép terítékhely elegendő nagyságú kaszált, vagy nyírt füves terület, ahol megvan a helye a máglyáknak, s hátulról erdő, fasor, vagy telepített sövény határolja. Fontos a tájolás is: miután többnyire a késő délutáni órákban készül, így válasszunk olyan helyet, ahová a délutáni, lemenő naptól kap természetes megvilágítást. Nappal szemben állni, vagy fotózni kellemetlen. Sokan fényképezik is a terítéket, különösen a vendégvadászok, s nem mindegy, milyen emlékképet visznek haza területünkről.

A terítékkészítést, mint minden szokást, sokféle tényező alakította ki és alakítja napjainkig. A tanult, megörökölt, vagy máshol látott, esetleg olvasott módok követése, a területen élő vadfajok választéka és mennyisége, a vadászok, vagy vezetőik kulturáltsága, igényessége. Hozzájön még ehhez egy egyáltalán nem elhanyagolható szempont, vagy – ez esetben pozitív – motiváció: - nehogy már lemaradjunk a szomszédok mögött!

Éppen ezért, akár azt is elmondhatnánk, hogy ahány teríték, annyi féle – ez persze nem így van. Az utóbbi évszázadok során bizonyos sémák, sablonok kialakultak, amelyek azonban vidékenként eltérőek lehetnek. Ilyen a vad jobb oldalára fektetése, a „rangsor” felállítása a teríték elrendezésénél, a számcsoportok szerinti sorok készítése, stb.

Anélkül, hogy a „nálunk másképp szokás” eltéréseivel vitatkoznánk, nézzünk egy olyan, logikailag is megmagyarázható és a legtöbb helyen a megszokottak szerint elkészített teríték sémáját, amelyet akár etalonnak, mintának is elfogadhatnak a vadászok.

(magyarázó ábra ide)

A terítékhelyet a máglyák foglalják négyszögbe, azaz legalább a négy sarkán, de a teríték nagyságától függően a hosszabbik oldal mentén akár további máglyapárok is lehetnek. Ezen a területen belül kell kialakítani az elejtett vadat körülvevő lomb- vagy fenyőgally-koszorút, méghozzá úgy, hogy a teríték előtt (azaz amerre a vad feje néz) elegendő helye legyen a „színpadnak”, míg két oldalán a vadászoknak, illetve a hajtóknak. A vad fara mögött, azaz a teríték hátulján lehetőleg ne álljon ember, főleg nem kürtös, aki innen „farba fújja” a vadat.

A vad elhelyezése a terítéken

Kétféle logikai rendezőelv van használatban:

Kivételt képeznek minden szempontból a terítékre került szőrmés és szárnyas kártevők, ezeket – amennyiben mennyiségük kevés - vegyes sorban is el lehet helyezni és mindig a teríték előtt, külön sorba fektetjük. Ez látszólag ellentmond a rangsor szerinti logikának, azonban kiemelésük oka az, hogy elejtésükkel nem csak vadászélményhez jutottunk, hanem egyúttal a hasznos vad védelme érdekében is cselekedtünk.

Nagyobb mennyiség esetén nálunk a 10-es számrendszer szerinti sorkészítés, vagy kiemelés jellemző, azaz vagy 10-es sorokat rakunk, vagy minden tizedik vadat kissé előre húzva kiemeljük (ez nagyterítékű apróvad-vadászatnál szokás). Ennek egyrészt esztétikai oka van (rend), másrészt a könnyebb számolhatóság végett készül ily módon. Apróvadnál (fácán, fogoly) szokás még párban (tyúk, kakas) is sorba rakni a vadat. Kivétel a mennyiségi egységekbe csoportosítás alól apróvadnál a látványos körteríték, aminek azonban nincs „sarka” és nem is számolható meg könnyen a vad.

Vitatják sokan, hogy melyik oldalára fektessük a vadat. „Szabályosnak” a jobb oldalra fektetést nevezhetjük, ez terjedt el a gyakorlatban, egy azonban biztos: a terítéken minden vadnak egyformán, azonos oldalán kell feküdnie. Két kivétel van: medvét és disznót négy lábánál széthúzva, hasra is lehet fektetni, illetve madarat hátrasimított tollal és lábbal szintén lehet egységesen hason elhelyezni. Különösen az erős kanok mutatnak jól, s emelkedik ki a nagyságuk ennél az elhelyezésnél, amit még a kipeckelt szájban az agyar látványa is fokoz. Ennek az elhelyezési módnak két veszélye van: ha a talaj nem száraz és tiszta, a kizsigerelt vad húsa szennyeződhet, illetve a frissen felbontott vadtest még nem hűlt ki, s tartósan hasra fordítva befülledhet.

A teríték készítésével megbízottaknak oda kell figyelni, hogy a sorok szabályos rendben legyenek, ehhez rutinos vadászok jelölőzsinórokat használnak, amelyen hosszában a sorokat, keresztben a vad helyét jelölik meg. Szabályos körterítéket csak a középre leütött oszlophoz erősített jelölőzsinórral lehet szépen megcsinálni. A csúnyán, össze-vissza lerakott, szinte ledobált vad nem éppen jó bizonyítványt állít ki készítőjéről. Célszerű a nagyon véres, sáros vadat letörölni, esetleg óvatosan - hogy a hús ne kapjon vizet - lemosni. Gondoljunk arra, hogy a terítéket nem csak vadászok, de nők és gyerekek is megnézhetik, s a sok vér látványa ellenérzést kelthet a vadászokkal szemben. Az elkészült terítéket lombleveles (tölgy), vagy fenyőgallyakkal zárjuk keretbe, innentől kezdve ezt átlépni tilos. A teríték elején lehet hagyni „kaput”, ahol szabad bemenni, illetve az elhelyezett nagyobb ág félrefordításával lehet majd megnyitni a terítéket.

A résztvevők helye és a ceremónia

Nem kőbe vésett, de logikus szabály, hogy külön sorban állnak a vadászok (szemből nézve) a teríték bal oldalán, jobb oldalon pedig mindenki más, aki dolgozott az eredményért, azaz: a hajtók, a kutyások és a hivatásos vadászok. A teríték előtti szabad térségben, a „színpadon” zajlik a ceremónia. Ha vannak kürtösök, itt állnak a jobb sarokban, a házigazda a baloldalon, s ide lép ki a vadászat vezetője a hajtók sorából jelentést tenni. Középre lépve a teríték felé fordul és leveszi a kalapját (ezt minden jelenlévőnek követnie kell), majd bemondja a kürtösöknek: terítéken a vad. Ezt rangsor szerint minden olyan terítéken lévő vadfaj esetében külön bemondja, amelyiknek van kürtjele, itt azonban a rangsorban a kártevők már az utolsók. Miután az összes szignál elhangzott, akkor fordul a házigazda (elnök, igazgató, ezek híján a vadászok csoportvezetője) felé, és tesz jelentést a vadászat napi eredményéről. A házigazda fogadja a jelentést, megköszöni a munkáját a hajtóknak és a személyzetnek, gratulál a vadászoknak és intézkedik a teríték sorsáról. Ő ad szót - igény szerint - a vadászok vezetőjének és annak, aki bejelenti, hogy új vadász avatására kerül sor. Az avatás után visszaadja a szót a vadászat vezetőjének, aki az utasítás alapján már gyakorlatban – a hivatásos vadászok segítségével - intézkedik a teríték megnyitásáról és a kompetencia kiosztásáról, vagy a vad további sorsáról. A kompetencia kiosztása után történik meg a vadászat hivatalos bezárása, a vadászat vezetője kalaplevéve elbúcsúzik a résztvevőktől, a kürtösök elfújják a hallalit és a búcsúztató szignált. A terítékhelyen a személyzet és a segítők járműre vagy hűtőbe rakják a megmaradt vadat és eloltják a máglyák tüzét.